GÖNCÖL SZÜLETÉSE

A szívem megnyugodott, hogy készen van a fészek. Készen áll! Most már ellazulhatok, pihenhetek is egy kicsit, talán először e várandóság alatt. Megvan a szép rendezett helyünk, ruhácskáit az üres tiszta polc várja, már csak Ő hiányzik. Tudom, hogy fiúcska.

Nagyon vártam, hogy megölelhessem, megszaglászhassam, imádhassam a kicsi csillag Babánkat. És az egyik csillagos meleg éjszakán a meleg magzatvíz csurogni kezdett a combomon. Örömmel fogadtam az ismerős érzést, egy újabb utazás kezdetét. Gondoltam, de jó lenne, ha gyorsan történne, és így senkit sem kellene kimozdítani az álomvilágból, reggel meg egy ajándékot nyújthatnék a gyerekeknek. Ez mégis csak egy önző gondolat volt, elmém szüleménye – Babácskával más úton haladtunk. Mindegyik út olyan amilyen, én meg befolyásolni, siettetni próbáltam a folyamatot, szerencsére csak egy darabig, Bába nyugodt szavainak köszönhetően.

A Bába és a Dúla a közelünkben voltak, csak egy telefonhívás és nem sokára itt lehetnek. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy számíthatok ezekre az erős gyönyörű asszonyokra. A várandóság alatt is úgy éreztem, hogy a Babámmal megáldott állapot mellett ez is egy áldás. Pont jó időben jó helyen vagyok – vannak akik segítenek, ha szükségem lenne rájuk. A Bábával folytatott beszélgetések mindig feltöltöttek, segítettek megtalálni kérdéseimre a válaszokat. Szeretem az egyenes beszédet, főleg mikor egy csomagban jön az együttérzéssel és gyengédséggel.

Sokat számít a figyelem és tisztánlátás, amellyel találkoztam azon a napon is amikor Babácskánk útra indult. Gondoskodással, aggodalom nélkül, minden fölösleges beszédet mellőzve támogatott. Siettetni szerettem volna a szülés folyamatát: sokat mozogtam, takarítottam, rendezkedtem, azzal a céllal, hogy erősödjenek az összehúzódások, hogy gyorsabban haladjunk. Bába biztatott, hogy lazuljak el, nem kell semmit sem csinálnom, hagyjam a folyamatot magától kibontakoztatni. Nyugodtan pihenhetek, nincs ezzel semmi gond, ha az anya néha nem csinál semmit. És tényleg…Ellazultam a semmit tevésben. Egyszerűen élveztem a napsütést és az egyre mélyülő hullámokat. Nem főztem, nem pakoltam, nem csináltam semmit és közben nem volt lelkiismeret furdalásom. Csak figyeltem. Csuda jó dolgom volt! A folyamat egyre mélyebb lett, és szokás szerint nem tudtam igazán fölmérni, hogy hol is tartok. Mindig úgy érzem, hogy még van idő. Bábának is mondtam, hogy még nyugodtan pihenjenek, ráérnek még elindulni. De ezek az asszonyoknak olyan kifinomult ráhangolódó képességeik vannak, hogy jelezték, ők most már megnéznék, hogy mi a helyzet, ha nem bánom. Jól is tettek, mert Babácskával már nagyon mélyen utaztunk, ott ahol már el kellett engednünk az egybe állapotot és átjutnunk az ölelős révületbe.

Egyszer csak úgy éreztem, le kellene feküdnöm. Olyan ismerős volt… És egyszer csak úgy éreztem, hogy ki kell tolnom a Babát. Bába és Dúla ott voltak teljesen jelen, de finoman a háttérben, éppen annyira amennyire szükségem volt rájuk. Az Ember, a férjem, az Apa – az oszlop, amelybe mindig kapaszkodhatok – ott állt a helyén. Most először igénybe vettem a szülőszék segítségét, és döbbenetes volt, hogy az a furcsa eszköz mekkora megkönnyebbülést hozott számomra, mennyivel kevesebb teher lógott az oszlop nyakán. Egyszerűen imádom a kitolási szakaszt. A jelennek a teljes megélése. A Baba sima kicsusszanása, a gyönyör amit megélek, amikor megpillantom a csodás lényt ki bennem növekedett! Örök hála, hogy női testben születtem, és megélhetem e felemelő pillanatokat! Baba illata, család átalakulása, méhlepény ősi véres mivolta, a test rendszerének tökéletessége, az ösztön és a tiszta tudatosság egysége, a segítő erős gyengéd kezek, pillantások, egybeszövődés. Csend. Teljesség.

Eltelt 4 hónap!

Csodálatos nap volt, tökéletes születés. Az egész a fogantatásoddal kezdődött, kivételes éjszaka volt, apa születésnapja, Andor ott szuszogott mellettünk mély álomban. Épp a mamáéknál voltunk, hazafelé tartottunk Csobánkapusztáról, de lekéstük a vonatot, így beugrottunk fehérvárra egy éjszakára. Apával rögtön tudtuk, hogy jönni fogsz.

Itthon kicsit később csináltam egy tesztet, ami negatív lett, picit elszomorodtam, de apa biztos volt a dolgában, biztos volt benne, hogy ott vagy. Később kiderült igaza volt.

Én sokáig azt gondoltam kislány leszel, bár mint Andornál is, most is csak a fiúruhákat nézegettem. A várandósság elejétől tudtam, hogy itthon fogsz születni, a kérdés csak az volt, hogy kivel, hogyan. Aztán elmentem Tündi szülésfelkészítőjére, ahol ugyan túl sok újdonságot nem hallottam, de tudtam, hogy vele szeretném, benne meg tudok bízni, vele tudok szabad lenni.

Végig minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, az orvosommal meg tudtam beszélni mindent, partnerként kezelt, ami sokat jelentett. Tündével pedig egy olyan kapcsolatot sikerült kialakítanom, amitől biztos voltam a dolgomban. Végig a nyugodtság, a biztonság és a szabadság érzése volt bennem. Attól sem féltem, ha valami miatt kórházban kell világrajönnöd, de legbelül tudtam, hogy nem így lesz.

A várandósság végefelé azért kezdtem türelmetlen lenni. Sok-sok jóslófájással jelezted, hamarosan készen állsz. Én persze mindre azt hittem ez már az, mindjárt jössz, de kellett még várnom, tanítottál még a türelemre. Az utolsó hetekben volt néhány kiborulásom is, annyira szerettelek volna már a karomban tartani, a szemedbe nézni.

Meg volt a kis csapat, mindenki készen állt, Tünde, Nati, Klau.

Aztán egy éjszaka 1 óra körül beindult a buli. Az első néhány kontrakciónál tudtam ez már tényleg az, elindultál. Akkor még nem sejtettem, hogy pár óra múlva kibújsz. Próbáltam még aludni picit, tanulva Andor születéséből, hogy tartalékoljam az energiáimat, sikerült is, aztán mikor kisomfordáltam a szobából, Andor felébredt. Sokat szopizott, sokszor ébredt akkor éjjel, de végül kijutottam, és csak kettőnkre koncentráltam.

Pihentem, ettem picit, itttam sokat, pisiltem amenyit tudtam, mozogtam, ahogy a testem kívánta, lazítottam, ahogy az agyam diktálta. Mégis jó volt valamire az a sok könyv. Egy idő után apa is utánam jött, Andor visszaaludt. Gondolkoztunk mikor hívjuk a csapatot, nehogy túl koraiak legyenek. Gondolkoztunk a borogatáson, fürdőzésen, fájdalomcsillapító technikákon, mikor kezdjük, nehogy túl koraiak legyenek. Végül felhívtam Tündit talán reggel 6 felé lehetett, hogy lassan elindulhatnak. Ő a hangomból ítélve megkérdezte ráérnek-e 8felé odaérni. Ebben maradtunk. Klaut még nem értesítettem, gondoltam majd Tünde megnéz, és aztán.

Minden úgy haladt, mint a nagykönyvben, jöttek a kontrakciók, hangok, fújtatás, prüszkölés, pózok, lazítás. Újra, és újra, egyre erősebben. Egy másik dimenzióba kerültem, de közben agyban igazán tudtam mi, miért és hogyan történik, mégis hagytam magam sodródni. Egyszer csak bejeltettem apának, hogy most jössz. Tündiék még sehol, nemrég telefonáltunk csak. Apa csak annyit jegyzett meg, hogy oké, de akkor le kéne vennem a bugyimat. Egy óriási kontrakció kíséretében kipukkadt a magzatburkod, és kirobbant belőlem a magzatvíz. Aztán egy két nyomás után kibukkantál, és apa kezébe pottyantál. Apa, mint a bábák egy kifogót dugott a pólója alá, hogy meleg legyen, mikor beleérkezel. Rögtön cicire kerültél, és szopizni kezdtél.Nagyon gyorsan és ügyesen születtél meg. Nagyon örültünk neked. Ekkor ébredt Andor is, reggel 7 óra volt, és ő is cicire kéretőzött. Így ismerkedtetek meg egyással, a cicin. Igazán megható pillanat volt, és tökéletes. Felhívtuk Tündiéket, hogy annyira nem kell már sietniük, bár a lepény még nem született meg. 8-ra meg is érkeztek, és boldogan gratuláltak, majd “munkához” láttak. Nati fotózgatott, Tünde megnézett minket és segített a lepényt megszülnöm, ami picit váratott magára. Csodás nap volt, békés, nyugodt hangulat uralkodott a lakásban, mindenki örült. Olyan pici, puha, jóillatú voltál, és végtelenül aranyos. A szemedbe nézve óriási mélységek nyíltak meg.

Eltelt 4 hónap. Még mindig végtelenül aranyos vagy és puha, néha picit büdi, de általában jóillatú, és már nem olyan pici, növekszel. A szemedből a mélység nem tűnt el, egy kis mosoly költözött mellé.

Tünde egy igazán gyógyító szülést ajándékozott nekünk, a családunknak. Egyszer valahol megjegyeztem róla, hogy ő a nők megmentője…

Vbac Lilla varázsos története avagy a baba dönt

Első kislányom császármetszéssel született. A várandósságom alatt már összehozott a sors Bóni Tündével, de a lelkem még nem tartott ott, hogy utat találjanak hozzám a szavai. Sebeket ütött rajtam Dorka születése, melyek gyógyulásra vágytak.

Mikor Lilkó megfogant, már tudtam és mélyről akartam,hogy természetes módon szülessen. Tündivel óvatos levélváltásba kezdtünk, bekerültem a vbac-csoportba a facebookon és nekiálltam olvasni. Tünditől egyre mélyülő iránymutatást kaptam , hogy milyen tudásra és lelki felkészülésre, feldolgozásra van szükségem.

Elmentem a több napos szülésfelkészítő találkozásaira, megmerítkezhettem a tudásban, a várandósságról, vajúdásról, a magzatról, a nőiségről és anyaságról. Készültem, készülődtem, gyötrődtem, vágyakoztam, éjszaka leveleztünk, mert nem tudtam aludni. A családom nem értette, hogy miért olyan fontos ez. Az orvosom és a szülésznőm támogatott benne, de tudtam, hogy a kórházi protokoll mindent felboríthat.

A babám nem mutatta jelét, hogy kész lenne a kinti világra. Fokozódott a szorongás, megrendült a hitem, h sikerülni fog elkerülve a betöltött 40. hetet, majd a 41.-et is. Éreztem, hogy lenne még lelki dolgom, Tündi jelezte is finoman, megtartóan, h mi, de erre már nem volt se időm, se figyelmem. Szerda reggel be kellett feküdnöm, csináltak egy pose-t , a terv az volt, hogy másnap reggel fél hétkor bekötik az oxytocint, pár órát vajúdhatok és 99%, hogy csm lesz, “ha csak csoda nem történik” mondta az orvosom, mert a baba magasan helyezkedett el és a méhszáj teljesen zártnak bizonyult a keddi belső vizsgalatkor, nagyon kétségbeestem, sokat sírtam, a családom nem értette meg továbbra sem a veszteségem, csak a vbac csoportban és Tündiben bízhattam, hogy megtartanak és megértik a fájdalmam. Pose vizsgálatra igen lustán és lassan reagált.

Én közben megbékéltem, minden támogatómmal mindent megbeszéltem, h mit hogyan szeretnék. Az újszülött osztály vezetőjével külön személyes találkozót kértem, átbeszéltük, h a babámmal kapcsolatban mik a vágyaim és kéréseim támaszkodva a Tünditől kapott információkra és erőre, hogy határozottan merjem képviselni az elvárasaimat. Nem tudtam aludni, de nem éreztem semmit… Hajnali fél 2 kor érkezett az első fájás, rá 5 percre a következő, percnyi pontossággal egyre erősödve. Nem örültem neki, féltem, másra hangolódtam rá. Egyedül voltam. Egy óra múlva szóltam az éjszakás szülésznőnek, aki nagyon kedves és tapintatos volt, unottan megvizsgált az ügyeletes orvos, egy ujjnyira nyílt a méhszáj, szóltunk minden segítőmnek

. Egy óra alatt Pécsről mindenki odaért Szigetvárra, párom , szülésznőm, orvosom. 2-3 perces fájások, vizsgálat, 3 ujjnyi és a baba beilleszkedett. Az orvosom lelkes lett, h lehet, h sikerülni fog, próbáljuk meg! Iszonyatosak voltak a fájások, pont ugyanolyanok mint az első vajúdásomkor, de egész más volt a megélésük. Elő tudtam venni a sokszor megnézett videók képeit, a sok tudást a folyamatról, beleereszkedésről, kontroll elengedésről. Tündi hangja szólt a fejemben csukott szemhéjam mögött, a szülésznőmet arra kértem, h biztosítsa azt, ami bennem zajlik és ami kikívánkozik belőlem, engedjen a kéréseimnek. Engedtem a hasamra a forró vizet,felidézve Tündi történetét egy asszonyról, aki olyan forró borogatást kért, h mindkettőjük bőre hólyagos lett, ami a baba megszületésekor csodamódra meggyógyult.

Kádaztunk, labdáztunk, ami csak jól esett, közben vizualizáltam ahogy a gátizmai tetőcserépszerűen engednek és tágulnak ahogy Tündi tanította és engedtem magam vinni a fájásokkal, hogy a babám is engedjem kifelé az útján. 6kor érkeztek a tolófájások, ez kemény menet volt, mert mindenki elfelejtette, h nem akarok kőmetszőben szülni, hanyatt fektettek szülőszékre ülés helyett , így Lilla feje nem tudott átbukni a magas gátfalon. Sokszor próbáltuk, nem tudtam mit akarnak tőlem, az unott ügyeletes orvos is előkerült, türelmetlenül rám szólt , h nyomjak már, végül pici oxi meg könyök rásegítéssel és gátmetszéssel sikerült és két nyomásra kinn volt a babám 6:45kor, ami fantasztikus érzés volt.

Abban a szent pillanatban a bőrömre került, megvárták, míg eláll a pulzáció. Megnézhettem a méhlepényt, ami olyan volt , mint az életfája és örülök, hogy láthattam. A szülőszobán együtt töltött szopizós, meghitt órák, miközben a szülésznőm anyaian tett vett halkan körülöttünk vigyázva a nyugalmunkat, életem legbensőségesebb órái és hálás vagyok a sorsnak, Tündinek , a vbac csoportnak és magamnak, hogy ezt megélhettük. Visszaolvastam, amit írtam és látom, hogy sokszor ismétlődik az “engedés” szó , nem javítom ki, hozzátartozik és dolgom van vele.

Harmadik gyermekünk születése

Ez a baba otthon fog megszületni. Nem is viszem túlzásba az orvoshoz járást, csak a mindenképpen szükségeseket végeztetem el – az sem tűnik kevésnek. Körbejárjuk az otthonszülés lehetőségét. Akadályok mindenhol, minden téren. A várandósság halad előre. Minden lehetőséget megvizsgálunk: ha nem otthon, akkor egy másik kórházban, ahol az orvos csak akkor avatkozik bele, ha valami komplikáció van. Próbálom helyre tenni magamban, hogy esetleg csak ez adatik meg.

Egy darabig el is fogadom, azután történik valami: a strandon elkaptam egy fertőzést, és nem jutottam el vizsgálatra a saját orvosomhoz. A klinikán az ügyeletes orvos vizsgál meg. 24. hét, eddig nem is volt belső vizsgálat. Lekezelően beszél velem, úgy fölnyúl, hogy három napig még a fenekem is sajog bele. Sírva érek haza – nem akarok orvossal szülni, nem megyek kórházba. A férjem egyetért, tovább keresünk. Örök hála Neked Ági, hogy olyan egyszerű lesz minden hirtelen. Igen, lehet, igen én is szülhetek otthon. Hatalmas kő gördül le a szívemről.

Az akadályok is szépen lassan elhárulnak. Megismerkedem bábámmal, részt veszek a bábai szemléletű szülésfelkészítőjén. Sok dologról már hallottam, de jól esik részt venni, addig is ismerkedünk. Jó lesz. Már csak a várakozás.

Nagyon meleg a nyár, mint mindig két évente (amikor a gyermekeimet várom). Sok keményedés, kevés pihenés, rengeteg munka a kerttel, és a házzal. Nem baj, csak már ne lenne ilyen meleg. Azután ez is elmúlik, végre aludni is lehet. Itt a faluban mindenki megszülesztene már hónapokkal korábban, valahogy bennem is kialakul az elvárás, hogy előbb jöjjön a gyermek.

Kicsit stresszelek azon is, hogy a segítőimnek idejében szóljak. Hiába harmadik baba, nem vagyok biztos semmiben sem. Elmúlik a terminus is, én pedig abbahagyom a karba tett kézben gólyavárást, újra kimozdulok, élem az életem. Már csak pár nap, és átlép a következő csillagjegybe. Végig kíváncsian vártam, hogy mi lesz (egyik gyermekem emez, a másik meg amaz…). Hát ezt is megvárta. A forduló előestéjén egy összehúzódás – és rögtön tudom, hogy EZ most AZ. Kár volt ezen ennyit aggódni. Teljesen más, mint a jóslók. Magamban mosolygok, csak én tudom, hogy holnap baba lesz. Férjemnek sem szólok, hadd pihenjen. Elmegyek aludni, erőt gyűjteni.

Hajnali háromkor elindulnak a kontrakciók, szépen ritmusosan 20 percenként (pont mint két éve).

Semmi erős, mégis határozott, menstruáció jellegű hullámok. Nem tudok elaludni, egy idő után már nagyon szeretnék – ekkor abbamaradnak, pihenhetek. Reggel pont NST-re kellene mennem. A bába javaslatára el is megyünk, csak hogy tudjuk, jól van a baba. A kocsiban útközben újra jönnek a hullámok. A klinikán szépen kirajzolódik a fájásgörbe, a szülésznő javasolja, hogy keressem fel az orvosomat. Én pedig szépen fel is hívom a bábát, kérem, hogy délre legyenek nálam, addigra mi is hazamegyünk, és szerintem kora délutánra lesz belőle baba.

Délben meg is érkezik mindenki, én még eléggé izgatott vagyok, a nagy oviban, a kicsi apával próbál aludni – én pedig nem tudom elengedni magamat, amíg otthon van. Sebaj, a bába és dúláim biztosítanak afelől, hogy akár két napig is ráérnek. Beszélgetünk, sztorizgatunk, nevetgélünk. Jó a hangulat, én is kezdem magam jól érezni, elengedni az elvárásaimat. Közben jönnek a hullámok, de még mindig semmi komoly. Férjem elviszi a kicsit, remélem innen fel fognak gyorsulni az események.Ezt otthon előre megbeszéltük, hogy én asszonyi körben vajúdhassak és szülhessek, amiről úgy gondoltam, felszabadítóan hat majd rám (igazam lett).

Bementünk a szobába, és a bábával váltottam néhány szót, ami nagyon fontos volt. Megmondtam neki, hogy lerendeztem magamban, hogy ezt tényleg én akarom, az otthonszülést, mert itt, velük biztonságban érzem magam. Ő pedig azt mondta, „Semmi sem fog itt történni, csak megszületik a baba”. Ilyen egyszerű. Mire bejöttek a többiek is, már erősödtek a hullámok. És akkor csönd lett. Elkezdtem befelé figyelni. Hamarosan kértem a masszázst, legutóbb is nagyon hatékonyan csillapította a fájdalmat. Az ágy előtt térdepelve masszírozott kedves dúla-barátnőm (nem is értem, hogyan bírta végig a keze). Egyszerre elzsibbadt a lábam, felálltam, és állva támaszkodtam. Segítőim már fel is készítették a vizet a borogatáshoz. Nemsokára kértem is. Egyre forróbbat és forróbbat. Nem volt belső vizsgálat, nem kellett. Néha a bába szívhangot hallgatott, de sosem kellett emiatt kizökkennem. Mindenki a helyén volt mindig. Annyit mondtam csak: MOST, és FORRÓBAT FORRÓBBAT. Nagyon jólesett a gondoskodásuk, nem is kívánhattam volna magamnak ennél jobbat, és többet. Belül hangtalanul biztattam a testemet, hogy nyíljon meg, és babácskát, hogy induljon. Egyszer csak kértem a bábát, hogy nézze már meg a csíkot, hol is tartunk – megnézte, csak nem látta, mert szájmaszkban volt, és a szemüvege bepárásodott. Nem baj, haladunk, mondta – és mennyire igaza volt. Ringatóztam, jól esett a ritmus. A masszázs, a borogatások cseréje, a ringatózás – mind egy ritmus. Segítőimtől biztató tekintetek.

Megengedő légkör. Olyan más így világra engedni egy gyermeket. Örök hálám érte!

Fáradtam. Szerettem volna lefeküdni egy kicsit, hátha pihenhetek. Egy fájás után föl is pattantam.. Nem, akkor inkább a szülőszékre. Nem gondolkodtam azon, vajon hol járhatunk. A dúla mögém ült, masszírozott kitartóan, azután már a derekamra is forró borogatást kértem. A másik dúla serényen cserélgette a borogatást, forralta a vizet. Bábám szívhangot hallgatott, tekintetében biztatást, menedéket találtam. Elöntött a hála, a bizonyosság, hogy hamarosan megszületik a babácskám itt, ahogyan vágytunk rá. Könnyek között mosolyogtam felszabadulva.

Most először magától repedt meg a magzatburok, sajnos mekóniumos volt a víz. Rajtam kívül mindenki nyugodt maradt, bennem pedig megszólalt a vészcsengő: kint kell lennie minél előbb (ahogyan első fiamnál felszólított a szülésznőm). Úgy látszik, még mindig nem dolgoztam föl, ahogyan annak idején történtek a dolgok… Éreztem, hogy már tolhatnék, a bábám annyit mondott: szabad! Forró borogatás a gátra is, a gátmasszázs nem kell. Üvöltök. Nyomok. Üvöltök. Aztán már nem is üvöltök, inkább nyomok. Lassabban jön, mint az előző babám. Talán a pánik miatt elvesztettem a testemmel a kapcsolatot, most nem érzem az őserőt. Nekem kell kinyomnom. Támaszkodom a dúlámra, most érzem, hogy itt lenne a férjem helye, hogy megtartson. Na nem baj. A baba nagyobb is, feszít nagyon. Nyomom, még nincs kint? Csak a feje búbja… nyomok megint. Nyomok és nyomok. Kint a fej. Még egy nyomás, és érzem a testet is, ahogyan kibújik. Kicsit lila, Az egyik segítőm leszívja a szájával és rögtön megkapom. Nem sír fel. Nem aggódnék, de a mekónium miatt talán mégis. Nem kéne sírnia? Pedig tudom, hogy nem. Csukva van a szeme, néhányat nyöszörög, a karomban tartom. Gyönyörű. Elmúlik az aggodalmam. Hiszen körülöttem mindenki olyan nyugodt. Akkor minden rendben. És valóban. Egy csodaszép babácska. A méhlepény is szinte rögtön megszületik, és végre megnézhetem. Körtefát fog táplálni a kertben. Szólok a férjemnek, aki éppen hazafelé tart a gyerekekkel az oviból. Jöhettek babát nézni. Nemsokára már a tesók simizik, puszilgatják a kistestvérüket. Felbecsülhetetlen. Apa is karjaiba zárja, ismerkednek. A bába adminisztrál, valaki mindig van mellettem, körülvesznek, segítenek zuhanyozni, megvetik az ágyat. Ez a szülés beteljesítő – ahogyan kértem odafentről.

Régi sebeket gyógyít be, önbizalmat, hitet ad. Köszönet és örök hála a segítőimnek, és a többi bábának, dúlának, hogy harcolnak értünk, nőkért, anyákért.

„Életfa, életfa

Életnek fája

Azalatt szültelek

Erre a világra…”

(Palya Bea – Altatok)

Otthon, nyugalomban

2017 januárjában tudtam meg, hogy babát várok. Akkor még Budapest mellett éltem Kedvesem családjánál. Mindenki nagy örömmel fogadta a hírt és februárra a kezdeti sokk is kezdett elpárologni részemről.

Öt hetes várandós voltam, mikor Kedvesem édesanyja mesélt nekem az otthonszülésről, kiderült, hogy egy általam is ismert barátjuk pedig doula -és itt vége is lehetne a történetnek, de akkor még nem szerettem volna dönteni, Úgy éreztem korai még és az élet sok mindent hozhat, de megfogadtam a tanácsukat és választottam egy nekem szimpatikusnak tűnt szülész-nőgyógyászt, (aki végigkísért a 30. hétig.)

ameddig meghozom a döntést.

Bár szinte az utolsó pillanatig kórházi szülést terveztünk, be kell vallanom, hogy féltem tőle. Jogos lehet a kérdés, hogy miért nem beszéltem róluk a nőgyógyászommal, de az a helyzet, hogy nagyon megbízható nőgyógyászom volt és nem féltem mellette, így ezek az érzések – bár régebbről erednek- akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor már csak pár hónap volt a szülésig… És akkor költöztünk. Édesanyámékhoz vidékre. Ideiglenesen, amíg kész nincs a házunk.

A Jóisten akarta, hogy találkozzak kedves barátnőmmel, aki kölcsönadott egy könyvet, ami végül az egész életemet megváltoztatta- hiszen egy szülés és egy gyermek képes rá! Mondanom sem kell, az otthonszülésről szólt.

De nem a könyv mondatta velem, hogy ‘ezt csináld’ mi előtt bárki azt gondolná. Az élet úgy hozta, hogy a régi nőgyógyászomhoz nem mehettem vissza Pest mellé az utazás hosszúsága miatt, az új pedig még nem volt a láthatáron, így feltettem magamnak a kérdést:

Hogyan szeretnék szülni? -nyugiban, ki ne akarna nyugodt környezetben szülni, elég ha én vagyok ‘feszkós’, nem? Nem kell hogy más is az legyen körülöttem…oké, mi van még? Gyerekkorom óta félek a tűtől, és a gerincbe adott érzéstelenítéstől! Tehát, ha lehet, azt nem kérnék. Majd megbeszélem a dokimmal. Remélem bent lesz, amikor szülök. ..

A könyvből megtudtam,hogy az oxitocinnak milyen hatásai vannak az emberi testre és a kötődést hogyan befolyásolja baba és anya között, tehát azt sem szerettem volna. Közel szeretnék lenni a kisbabámhoz lelkileg, ehhez nem kellenek a mesterséges anyagok, sem idegen emberek, meghitt környezetet szeretnék teremteni, megélni szeretném a szülést, nem pedig túlélni és elfelejteni mihamarabb.-gondoltam akkor és most is.- Szívvel lélekkel csinálni!

Gondolom mindenkinek világos, hogy ezek után miért döntöttem az otthonszülés mellett. Summáztam a dolgokat és rájöttem, hogy nem akarhatom az “otthonszülős környezetet” ráerőltetni a kórházi portokollra, inkább otthon szülnék, így szükségem volt egy bábára. Az internet segítségével rá is találtam Tündire, aki egyből szimpatikus volt nekem is és Kedvesemnek is. Többször konzultáltunk és megbízható, kedves, nyílt és magabiztos személynek ismertem meg, aki egyaránt tájékozott a kórházi és az otthonszülés témakörében is.

Tapasztalata segített a szülésben és a felkészülésben is. Bizalommal fordulhattunk hozzá a szülés után is ha elbizonytalanodtunk, mi is a következő lépés.

Amikor gyermekem nyugodt arcára nézek hálát adok az égnek, hogy biztonságban és meghitt környezetben hozhattam Őt világra.

A szülés csodálatos életre szóló élmény volt számomra, ahol a Kedvesem és közöttem lévő kapcsolat megmérettetett és kiállta a próbát, hogy egy boldog, szerető családként születhessen újjá.

Sokan félnek a szüléstől, mert ismeretlen számukra ez a világ és a média is sokszor igyekszik elferdíteni a valóságot, vagy egyenesen irtózatos dolognak mutatja be azt. Személy szerint igyekeztem kialakítani magamban egy képet arról, hogy ha meg tudott foganni bennem egy élet, és ki tudom hordani, meg is fogom tudni szülni.

Ha nem is tudtam hogy mi vár rám pontosan a szülés alatt, bíztam benne, hogy a testem vezetni fog – és nem is csalódtam benne!

Segítségével -és természetesen Tündi és Kedvesem részvételével, akik minden kívánságomat lesték közben- újjászülethettem, mint nő és megszülethettem mint anya. Ez a változás életre szóló ajándék és megtiszteltetés, már nem is emlékszem miért féltem tőle, tudat alatt erre vágytam mindig.

Szívből köszönöm! R.

A harmadik, mint a mesében – Róbert Levente

Két fiam már 12 és 10 évesek lesznek idén, mikor a tesójuk megszületik. Új fejezet az életemben, új párkapcsolat, és újra adatik várandósság, boldogságos várakozás, mint a mesében…Álmomban kisfiú volt (már a teszt előtt), a harmadikra talán kislány-várakozást elengedtem belül. Ultrahang is megmutatta: kisfiú érkezik harmadszorra is. Hát igen, mint a mesében, a harmadik királyfi Sokáig engedett dolgozni a Kismanó. Ami furcsább volt, hogy a mozgásai kellemetlenebbek voltak, mint előző várandósságnál. Lehet, mert korábban mellső méhlepény tompította, most meg mélyen fekvő volt a lepény. De más semmi kellemetlenség, fájdalom, dagadás, stb., igazán áldott állapot

Június 8-ra voltam kiírva, de a Párom már év elején beírta a naptárba, hogy 7-én, neve napján születik Robi. Hm, hát meglátjuk. Május végétől másnaponta hittem azt, hogy na, most beindul, éjjeli, hajnali összehúzódások miatt gondoltam, hogy ma szülünk tán, de napközben leállt. Várakoztam. Szombaton még egy utolsó strandolás a gyerekekkel. Éjjel arra ébredtem, hogy valami távozik belőlem: nyákdugó. Utána nagyobb magzatvíz is. Ilyen se volt még! Örültem, ma tényleg szülünk! Szóltam is a Páromnak mosolyogva, hogy igaza lett, 7-én szülünk!

Telefon a Bábámnak, magzatvíz ellenőrzés: tiszta, maradhatunk itthon. Inkább még ne jöjjön, nagyon kinn vagyok még. De Ő nyugodtabb lenne, meghúzódik a szobában, nem fog zavarni. Fiaim elmentek Apukámmal, Párom kislánya még velünk. 10- 15 percenként nem túl erős fájogatások. Megérkezik a Bábám, szívhang rendben. De jó ezeket a hangokat újra hallani! Elvonulok, szeretnék haladni, előrébb tartani. De nem, marad az időköz és az intenzitás is. Tellik a délelőtt: sütök rétest. Elterveztem, hogy az jó lesz, és jól esik tevékenykedni, meg-megállni közben. Zenéket hallgatunk, közös számainkat, táncolunk rá: lágyan, jó, ahogy tart Párom a zene közben, nagyon. Ő megtart engem. Kell a megerősítése, kell a haladásomhoz az érzelmei. Pihenünk délben kicsit, ledőlünk, összebújunk, erősödnek a kontrakciók. De még mindig befolyásol, ki van körülöttem, el kell vonulnom, az újabb összehúzódásig. Bábánk szívhangot hallgat. Kétségek: mennünk kell-e inkább a kórházba. Elsimul a kétség, maradhatunk itthon, rendben van a még Bentlakó. Nagyon örülök, hogy Bábánk vigyáz ránk, teljes bizalom van bennem. Tudom, hogy jó kezekben vagyunk.

Párom átmegy a nagyinál lévő kislányához, Bába a szobában pihen. Én egyedül. Jó ez, belülre figyelek. Kapaszkodom egy csőbe, amit Párom fúrt fel erre a napra a szobába- jóleső meglepetés volt. Most ringatózom rajta, nagyon jólesik. Megérkezik az érzés, hogy kész vagyok, haladni fogok, nem akarok görcsösen megfelelni, hogy szüljek gyorsan. Fog ez menni a maga ritmusában. Nem tudom, hogy mennyi idő van, 3-4 óra lehet délután. Mint egy kisgyerek lógaszkodom, elengedem magam. Aztán furcsa lépegetős táncba kezdek egy belső ritmusra. És haladok befelé. Erősödnek a kontrakciók, átléptem azt a határt, hogy zavar a külvilág. Mást már lehetnek körülöttem, beszélgethetünk közben, újra és újra jönnek a húzódások egyre erősebben. Visszajön Párom is, most már nem megy állva, le kell, hogy üljek a kontrakciók közben, kell, hogy alulról nyomjon a labda. Erősödnek, és örülök a fájdalomnak. Mondom is nekik a szünetben, hogy ez mennyire egy furcsa fájdalom, más nincs ilyen, hisz amikor tart, mindent beborít, szólni se tudsz, aztán, mikor elmúlik, semmi se fáj utána. Többször elhangzik Ági neve, hogy Ő mit mondott az ilyen helyzetről, babákról stb. Itt van velünk, akkor is, ha nem fizikálisan, de a kedves Bábánk tudásában, szemléletében.

Nézem kint a fákat, gyönyörű napsütés van, éppen ringatóznak csak kicsit. Szépek a zöldek, a fények. Haladok befelé is. Térdelek az ágyon és kicsordul a könnyem, de nem a fájdalomtól. Örülök, hogy újra megélhetem, hogy van Párom, hogy gyermekünk lesz, hogy szülhetek, hogy újra fáj. Pár éve nem hittem volna…

Erősödik, gyakoribb. És nagyon meglep kontrakciók fájdalmassága. Erre nem számítottam. Ilyen nem volt egyik előző szülésemnél sem. Jár az agyam, mitől fájhat ennyire. Eddig mindkettőnél hátul fájt, és enyhíthette a derékmasszírozás. De ez elöl, mintha leszakadna a hólyagom, vagy élesen szúrnák a méhemet, az alhasam. Kérek hideg pelenkát a nyakamra, hűtsenek, legalább az legyen jobb, a derekamat masszírozza a Párom. Ügyesek, kedvesek körülöttem. Meleg borogatástól irtózom.

A fájdalom erősödik. Teljesen letaglóz. Nem számítottam rá, hogy lehet fájóbb, mint a második fiamnál. Hisz most jó a párkapcsolatom, most arra számítottam, hogy legalább olyan halk és kisimult szülés lesz, mint az első. Ez viszont mindent felborít. Borzasztó. Keresem az okot, csak arra tudok gondolni, hogy a másik kettőnél nem ment el a magzatvíz, talán az az oka, és a mellső lepény tompította, és nem éreztem ilyen elülső és erős fájdalmat. (Később olvastam róla a Bába válaszol-ban, hogy számít a magzatvíz, és beszéltünk róla, hogy nagyon gyors volt, nem volt ideje az oxitocin után az endorfinnak segíteni.) De hogyan tudnám enyhíteni? Bábánk megvizsgál: 4 cm. Csalódottság. Gyors számítás, még 4-5 óra, kb. este 21-22 felé lesz Baba. Hogy bírom ki addig ezt?!

Nem találok jó helyzetet, már térdelve se jó, visszaülök a labdára: jobbra, balra, oldalra kilengve kontrakció közben kicsit elviselhetőbb. Egyre hosszabbak, gyakoribbak. Heves és gyors. „Kis pihenést, kicsi pihenőt” mormolok, mint egy mantrát, de nincs meghallgatás. Olyan lákmánynak érzem magam, ahogy kiabálok, és szenvedek. Nem ezt vártam, nem ezt szoktam meg magamtól. Hát igen, a szülés tanít, magamról is. Egyik kontrakciónál nem próbálom csitítani, szelídíteni, mint egy hullámot rajta maradni, hanem beengedem, borítson el. S mondom hangosan: „Nem félek” –magamban folytatom: a fájdalomtól. És újra hangosan. Ez változást hozott, lecsúszott Valami. Ilyent se éreztem ilyen markánsan. Kértem, hogy hozzák be a konyhából a szülőszéket, mert vagy a Babácska érkezett le, vagy kakilnom kell, de labdán nem lesz jó. Átülök, és kérem, hogy masszírozza a gátamat a Bábánk. De jóleső! Bíztat, hogy nemsokára megláthatjuk a fejecskéjét. Én meg inkább visszaülnék a biztonságos labdára, mert itt nagyon szétnyíltam, és én még nem készültem fel a „jajj, leszakad a hasam”-fájdalmából a kitolás „szétszakadok”-jára. Hisz alig telt el idő a vizsgálat óta, nincs még este… De nincs megállás, jön a következő, ellenállhatatlanul nyit, és érzem, ahogy a fej utat tör. Hallom Párom hangját, hogy „itt a kisbabánk”, én meg csak kérdezem, hogy visszacsúszott? Nem, kinn volt már a feje, a bába bíztatott fogjam meg. Istenem, ez leírhatatlan, nedves kis haj, jön a következő sodró erő: a test is kinn. Vége. Nem hiszem el, ilyen hamar vége, nincs több fájdalom. Eufória. Nyakán a köldökzsinór, Párom letekeri, ügyesen, 3-szor. Bábánk adja, kezemben Ő. „ Nincs semmi baja?” Nincs. És kinyitja a szemét, rám néz, nem sír, néz komolyan. Bevésődünk.

Aztán jönnek az események: vérezgetés, homeopátia csodás hatásának megtapasztalása, ágyon összebújás. Baba békésen szopizgat, Párom mellettem. Hármasban, egységben. Utófájások még erősebbek, mint a másodiknál, a méhlepény lassan bújik ki, de utána minden elsimul. Párom segít enni, Babácska rendületlenül szopizik majd 3 órán át. Zuhanyzás, addig a Kisember Apja meztelen mellkasán, ott is jól van. Bábák készítette gondos ágy, pihenés.

Olyan hálás vagyok nekik, a Kísérőknek újra, hogy így segítették a Babánkat megszületni, hogy ilyen biztonságban lehettünk. EGÉSZségben szülhettünk. A Páromnak is hála, hogy vállalta az itthoni szülést, hogy figyelmesen, teljes szeretetével segített. Ez pótolhatatlan erő volt.

Egy szülés nem én elvárásaimról, elképzeléseimről szól, tanítást hozott ez is: hogy fájhat akkor is, ha harmónia van a pár között és az anyában is, mert a szülés öntörvényű, és az Érkezőtől is függ. A Harmadik Királyfi ugye a legtöbb fejű sárkánnyal küzd. Hát megküzdöttünk, mint a mesében…

Megadatott újra a Teljesség.

VBAC JANKA

Első kislányom császármetszéssel született. Ezt nehéz volt feldolgozni, jártam is mindenfelé oldani, megérteni, átírni. Olvastam könyveket a témában, körbejártam, ahogy időm és energiám engedte. Tudtam, hogy másodjára ezt az utat mégegyszer nem szeretném végigjárni. Szülni szeretnék….

Így tudatosan kerestem magam mellé egy olyan team-et, akiben bízhatok, akik körül tudnak venni megértéssel, akikre támaszkodhatok. Női energiákra volt szükségem. Így lett egy vidéki kórházban női orvosom, amazon természetű szülésznőm és dúlám.

A második baba is hamar kopogtatott. Jó volt újra váranadósnak lenni, várni valakire…

A várandóság szépen haladt, problémamentesen telt. Belefért sok minden, belső munka, hangolódás, készülődés, szülésfelkészítő. Pesten kapcsolatanalízis. Az utamon, utunkon haladtunk, több-kevesebb érzelmi kilengéssel, sok támogatással.

December elejére voltam kíírva, és ahogy a külvilág egyre keveseb színt viselt, úgy fordultam magam, magunk felé. Kuckósodtam.

Emlékszem, vasárnap volt. Levente dolgozott, otthon voltunk a nagyobbal. Játszóterezés közben éreztem egy-egy húzást a hasamban. Ebédkészítéskor már rendszertenelül jöttek fájások 5-10-12 percenként. A nagyobb elaludt. Hívtam a dúlám, valami alakul. Megbeszéltük, hogy megpróbálok pihenni, aludni aztán délután újra beszélünk, ha van fejlemény. A fájások rendszeresen jöttek, szépen erősödtek. Újabb egyeztetés a dúlámmal, kértem, ne jöjjön még, nem akartam, hogy feleslegesen jöjjön. Várjunk, az esti altatás után beszéljünk megint. Leventének sem szóltam, nem akartam Őt sem zavarni. Valamiért azt godoltam, ez egy hosszú vajúdás lesz… Így a nagyobbikkal játszottam, hol beültem a lábaim közé, hol nagylabdán ültem, kilélegeztem a fájásokat, hangot is mertem, tudtam adni. Így utólag nagyon jó volt, hogy annyit olvastam a témában, sikerült beépíteni, szinte ösztönösen elővenni az olvasottakat. Ez nagy segítség volt. Esti fürdetés-altatás már nehezen ment, de este 8-ra ért haza a férjem, akkor tettem le éppen a nagyobbikat, akinek még volt ereje közölni : Apa, képzeld, Anyának most egy kicsit kellemetlen…és ezt alátámasztva éreztem, hogy egy újabb hullám jön és kifordultam a gyerekszobából, át a nagyszobába, le a földre két láb közé ülve, hogy ez a fájás ott érjen. Így könyebb volt. Ekkor hívtam Tündit, jöjjön. Hívtam a szülésznőmet is, készüljön Ő is. Fél 9-re Levente megjött az autóval, elkezdett bepakolni, megjött a sogórnőm is, aki a nagyobbra vigyázott és megjött Tündi is. Olyan puhán érkezett, megnyugatott teljesen, nagyon jól esett, hogy ott volt. Tanácsára el is indultunk. Hosszó az út, köd mindenfelé….

A nagyszobából a bejárati ajtóig csak meg-megállva érünk el. A lépcsőn lefele, érzem, hogy a baba lejjebb helyezkedik. Haladunk, a félelmem, hogy nem tudom megszülni, egyre csökken. A város határában elfolyik a magztavíz, még jó, hogy Levente készült törölközövel. Hatalmas a köd, de én ebből semmit nem érzékelek, Tündi masszírozza a derekemat, ami nagyon jól esik. Közben hívja a szülésznőmet is, aki az orvost riadózattja. Mire a kórházba érünk, már mindenki ott van, az alternatív szoba előkészítve. Doktornő megvizsgál; 4 ujjnyi méhszáj, mindenki felllélegzik-van még időnk. Én egy kicsit csalódott vagyok, intenzívek a fájások, hogy hogy csak itt tartunk, hol van még a vége…kicsit lefektetnek, ödémás a méhszáj, addig nem lehet nyomni. Aztán eltűnik a méhszáj és lehet tolni. Oldalt fekve jól esik, de nem haladunk, segítséggel szülőszékre ülök. Orvosom, szülésznőm előttem, lent térdelnek, Tündi hátam mögött, keze a kezemben. Másik kezével masszíroz, áldás érte..külvilág elűnik, jönnek hullámok. Valahol felsejlik, hogy ebből már nem lesz műtőbe menés…katarzis…de jön az érem másik oldala: akkor most még dolog van, még jönnek a fájások, nehéz, nagyon nehéz…de van segítségem, érzem, hallom. Aztán nem foglalkozom már semmivel, csak a belső út visz, jó érzés nyomni, érzem, ahogy a baba lejjebb és lejjebb helyezkedik és jön a tűzgyűrű érzet is. A vége előtt apró elakadás, tanakodás lentről, bíztatás hátulról…baba valamiért nem jön tovább. Fájások ritkulnak, egybe, kettőbe talán bele is alszok. Szívhang leesik, tanakodás…megriadok, ugye nem lesz baj??!-oxytocinos vatta kerül az orromba, hátha előrebillenti a folyamatot. Igen, ez segít, következő fájásokkal világra jön Janka. (22.30) Lenézek: jé, ott egy gyerek…jé az enyém….jé kislány….jé tudtam ( nem kérdeztük soha a nemét, a kapcsolatanalízisen mutatta meg magát egy beszélgetésünkre reagálva)…és már kérem is magamhoz ezt a csodát. Hívják Leventét, hátam mögé ül, Ő vághattja el a köldökzsinórt. A szoba megtellik vmi megmagyarázhattalan békével, boldogsággal, örömmel. Mindenkit átjár, érzem…töltekezünk ezzel a másvilági energiával.

Janka kezét a nyakához szorította, ez okozta az alacsony szívhangot, a nehezített kijutást és a repedést. Átkisérnek a sima szülőszobába összevarrni, újra itt a Földön, viszatér a valóság… Tündi jön velem, tartja bennem a lelket. Jankát, Apa Franciaországban megismert technikával mozgatja a vízben, lágyan.

A kellemtlen epizód után az alternatív szülőszobában vagyunk. Janka elfáradt, nem akar, nem tud szopizni, várunk még. Hármasban maradunk, békében az aranyórában….

Gyerekorvos is leér, és a kívánságunk is teljesül, nem szívják le…

Köszönöm kisérőimnek, hogy bármikor felhívhattam Őket, megbeszélhettem velük bármit. Nagyon sokat segítettek a várandóság során megerősíteni, hogy ez sikerülhet így is…

Köszönöm, Tündi, hogy ott voltál, itt vagy velem mindig….ölelés

Gyógyító szülésélmény

Három gyermekem született. Első két lányom intézményben és egy fiam itthon.

Az első szülésem legmarkánsabb emléke, az anyaságom kezdete, egy zűrzavaros, sokkszerű vajúdás után két orvos felém magasodva belém könyökölve, kitolja belőlem a gyerekem. Ebből fel sem ocsúdva, nem sokkal később a gátseb varrása (érzéstelenítést vagy nem kaptam, vagy nem várták meg a hatását, sosem tudom meg) közben a kezembe adták a lefürdetett, lemért babámat, aki sírt. Mindebből semmit nem érzékeltem, csak az öltögetés pokoli fájdalmait. Az orvos egyszercsak felnézett a lábaim közül és megkérdezte: “Milyen anya lesz maga, ha nem szól semmit a síró gyerekéhez?” Onnantól meg voltam pecsételve magamnak, aki semmit nem tudtam se a szülésről (már tudtam: borzasztó, sosem akarok többet ilyent) se gyerekekről, se az anyaságról,csak egyet, hogy szóval én akkor selejtes anya vagyok. Rengeteg időmbe telt, mire ezt a gondolatot eltüntettem a fejemből. De végülis éltünk és minden rendben volt vele.

Második gyerekem, mással, máshol (bárhová mentem volna, csak ne kerüljek az előző helyre) született. Felkészültem a legrosszabbra, de reméltem, hogy méltóbb emlékekkel ünnepelhetjük majd a születésének napját a nővéréénél. Az orvos amiben tudott támogatott, de éreztem, hogy pár dolog miatt bolondnak néz (pl mert nem kérek érzéstelenítőt). Próbáltam erre nem figyelni, csak arra, hogy végülis megengedi. Messze nem mentek a kéréseim, az előzmények miatt a célom nagyjából annyi volt, hogy hagyjanak békén és élve kijussunk. Attól eltekintve, hányszor ajánlgatták az érzéstelenítést a vajúdás alatt a békén hagyós és az élve kijutós rész is sikerült. Lányom születéséig minden rendben is volt, a döbbenet ezután következett. Miután lányom megszületett az orvos a saját alkarjára tekert köldökzsinórral tépte ki belőlem a méhlepényt, miközben lábait az asztalra tette, hogy még jobban tudja rángatni. Eztán nem jött ki épségben (??), emiatt altatásban csináltak egy méhtisztítást és szerencsére a felszakadt gátsebem is úgy varrták össze. Az aranyóra így nekem kimaradt, de apával töltötte legalább.

Harmadik babám elvesztettem a várandósság 7. hetében, természetes úton távozott. Emlékét őrizzük. Azért tartottam fontosnak beleírni, mert bár szülés nem történt, de fel kellett mennem első szülésem rémálmának helyszínére. A reakció és a fogadtatás az akkor velem érintkezésbe lépő orvosoktól egész egyszerűen leírhatatlan volt. Egy gyerek elvesztésének ténye már önmagában is feldolgozhatatlan, de az az empátia nélküli tevékenység, amit hozzátettek, elviselhetetlenné tett mindent és egy mozdulattal fel is tépte az emlékeimet. Ott és akkor megfogadtam, hogy ide engem már csak úgy hoznak fel, ha nem vagyok tudatomnál.

Pár hónappal később kopogtatott első fiúnk. És vele együtt felültünk egy olyan hullámra, ami magával hozta Tündit, egy problémamentes babavárást és egy csodálatos itthon szülést.

Mikor párommal Tündivel először találkoztunk, nem döntöttük még el teljes bizonyossággal, hogy ezt az utat választjuk, mivel az információ elég kusza volt a fejünkben. Miután eljöttünk Tőle, a kocsiba ülve párom első kérdése az volt: “Hétfőn reggel te hívod, vagy én hívjam?” Az érzés, amikor találkozol egy olyan emberrel, aki érti a munkáját, az jó. De amikor érti ÉS szereti is a munkáját, az felbecsülhetetlen.

Annyira hálás vagyok neki azért, hogy ő olyan, amilyen. Mert velem nehéz lehetett. Én csak akkor hívtam, ha kérdésem volt. Nehéz lehetett hozzám férkőzni. És ezúton is köszönöm neki, hogy nem erőltetett semmit, amiről úgy látta, nem szeretném. Nem volt szükségem lélekerősítő beszélgetésekre, sem arra, hogy százszor elmondjon valamit. De bármikor, amikor kellett elértem és ha kérdésem volt egyenes, őszinte válaszokat kaptam Tőle. Bármiről. Az előző várandósságaim alapján tudom, hogy mi mindentől kímélt meg, amikor időben adott megfelelő tanácsot. Talán pont ezért nem véletlen, hogy 10 évvel idősebben, a 4. várandósságom, egy stresszes munkahely mellett is a legszebb lehetett mind közül.

Maga a szülés pedig kárpótolt mindenért, ami az előzőekben nem volt meg.

A nagycsaládos léthez közel például olyan dolgokat nem tudtam, hogy honnan veszem észre, ha megindul a szülés (előző alkalmakkor megindították, ezen-azon ürügyeknél fogva). Fiam jó fej volt, mert a születésének napján egy markáns mozdulattal beékelte a fejét, jelezve, hogy útra kész és ezzel egy időben elfolyt a magzatvíz is. Olyan helyen vajúdni egyszerűen gyógyító, ahol a kérdések olyanok, hogy milyen illat tetszik és kényelmes-e így nekem. Nem hozom a kórházi kontrasztot, mert összehasonlíthatatlan. A kórházban kórlap van és beteg vagyok szülésnél. Itthon megindul a folyamat és zajlik. Ez olyan normális. Érzi az ember, hogy ezt így kell. Egy új kis ember érkezését egész egyszerűen így illik várni. És a hullám, amire 9 hónappal azelőtt felültünk egy felejthetetlen nappal zárult.

Komplikáció annyiban adódott, hogy a méhlepény viszonylag sokára távozott. De távozott. És rángatások nélkül épségben sikerült neki. Méhlepényt sem láttam még, pedig mindenkinek kéne. Azóta is látom magam előtt, ahogy Tündi mutatja az életfa formáját rajta.

A szülési utáni héten többször meglátogatott Tündi, telefonon napi szinten beszéltünk. Bármi adódott, azonnal intézkedett és segített.

Sokszor, mikor leülök a kanapéra óhatatlanul is odanézek arra a pontra, ahol először a kezembe fogtam. A szoba pedig nekem még hónapokig egy buborékban volt.

Mondta, hogy van valami a levegőben azokban a helyiségekben, ahol gyerekek születnek. Vallásos nem vagyok, ezért szent helynek nem mondom, de sugároz valami nagyon jót. Nekem például az első érintés emlékét és a helyet, ahol meggyógyultam az emlékeimtől. Köszönöm Tündi!

Ember tervez, Isten végez – avagy, hogy lesz egy tervezett otthonszülésből gyengéd császármetszés

A történetünk pont olyan kaotikusan indult, mint amilyen kaotikusak vagyunk mi magunk is, sőt így jött a kisfiúnk is, de ne vágjunk elébe ennyire az eseményeknek.

Kezdjük talán ott, hogy én hiszek abban a gondolatban, miszerint már akkor megfoganhat egy gyermek, amikor az édesanyában megjelenik a vágy, hogy új életet hozzon a világra. Bennem is így érlelődött az érzés, hogy egy évnyi házasságot babavárás kövessen. Ez arra az időszakunkra datálható, mikor az összespórolt pénzünkből lakókocsival jártuk a világot. Így is lett, minden terveim szerint alakult: lovag fehér lovon, jegyesség, 23 évesen esküvő, majd az első házassági évfordulóval nem csak az együtt töltött évek száma gyarapodott, hanem a család létszáma is, megfogant a kisfiúnk. A nagy vonalakban való tervezéssel viszont akad egy olyan probléma, hogy a részletek elsikkadnak, amik valljuk be, néha gyökeresen megváltoztatják az események folyását.

Tábort vertünk Angliában, hála barátainknak egy ideig tanyázhattunk az előkertjükben, majd nem sokkal karácsony előtt albérletbe költöztünk. Az áldott állapot szó szoros értelmében is az volt, remekül éreztem magam a bőrömben, aktívan tudtam tevékenykedni és dolgozni. A terhesgondozás Angliában alanyi jogon támogatott, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak az ellátásban.

Egyéb problémák miatt viszont fontolgattuk a hazaköltözést, ekkor találtam a neten Tündire. Mivel Angliába előtérbe helyezik az anya kívánságait a szülését illetően, ezért ott mindenképp kórházba mentem volna, viszont tudtam, hogy ugyanazokkal az elképzelésekkel Magyarországon komoly előkészületek és egy alternatív irányzatot képviselő szakember kell. Tündi szakmabeli felkészültsége, közvetlen és segítőkész hozzáállása már levelezéseink alkalmával megtetszett.

Személyesen Pécsett, a szülésfelkészítőjén találkoztunk, ahol a Róla alkotott pozitív képem csak még jobban megerősödött. Kis tanakodás után pedig, az első alkalom végére, férjemmel az otthonszülés mellett döntöttünk, ekkor én már 34 hetes terhes voltam. Tündi folyamatosan 100%-on pörgött, jelen volt, minden intézkedésben segített, bármikor elérhető volt (és azóta is az maradt).

Papírforma szerint haladt a dolog, – boldog voltam, hogy ilyen gyorsan sikerült mindent elintézni – egyedül a baba nem viselkedett annak megfelelően. Először is a laza szöveteim miatt, még 39. hétben is össze- vissza forgott. Tündi konzultált a többi, témában bennfentes ismerősével is, és abban maradtunk, hogy terminusig lekötjük a hasamat, hogy a pici a megfelelő pózban maradjon. Másodszor meg túlléptem a szülés várható időpontját. Tündi révén a mohácsi kórházban felvettük a kapcsolatot az általa ajánlott remek szülésznővel, és lett fogadott doktorom is, akik az utolsó utáni pillanatban vállaltak el. Az új ultrahang alapján kaptam még egy hetet, amit otthon tölthettem.

Görcsösen vártam a szülés beindulását. Minden gyengéd házi praktikát kipróbáltam, hogy rábírjam a gyermeket a születésre, ám Ő semmi hajlandóságot nem mutatott. Igazán az okozott nagy lelki nyomást, hogy az általános terhesgondozást végzők, és a környezetemben lévők, minden nap faggattak, hogy érzek-e már változást, vagy közölték, hogy mikorra kéne megszülnöm, ami olyan érzést keltett bennem, mintha időre kéne szülnöm, mintha én, és nem pedig a baba döntené el, hogy mikor van itt az Ő ideje.

Végtére részt vehettünk a szülésfelkészítő második alkalmán is, amit Tündi még egy héttel ki is tolt, pont a mi szülési időpontunk miatt, nehogy egybeessen a kettő.

Nem maradt más hátra, 41 hetesen befeküdtem a mohácsi kórház szülészeti osztályára. Minden eredményem rendben volt, a baba feje nem illeszkedett be, de jó pózban volt. A második nap éjjelén 7 perces fájásokra ébredtem, de reggelre múlóban voltak. Reggeli vizsgálatkor a doktor burokrepesztés mellett döntött. Besietett a szülésznőm és a férjem is. Tündi, velem előre letisztázott családi okok miatt, nem lehetett jelen, de telefonos kapcsolatban maradtunk.

A szülésznő egyszerűen kiváló volt. Minden tekintetben gondoskodott az érzelmi, és fizikai szükségleteimről egyaránt (sőt még a férjem is kapott Tőle egy jó nagy bögre kávét). Ehettem, ihattam végig, alternatív szülőszobában, külön vajúdhattam. A fájások viszont nem erősödtek. Minden pózt kipróbáltatott velem a bába, nyomta, masszírozta a csípőm, meleg fürdőt vettem, de semmi nem használt. Kettő órakor bekötötte az oxitocint. Hiába minden, a babát az összehúzódások sem hozták lejjebb, én pedig nem tágultam, majd a szívhangja is elkezdett csökkenni a kontrakciók alatt. Este hétkor végül császármetszés mellett döntöttek, személy szerint én, akkorra, már nagyon izgultam a baba egészségi állapota miatt. Az orvosok, műtősök, az aneszteziológus mind nagyon körültekintően és kedvesen láttak el. Folyamatosan informáltak a történésekről. A legtöbbet viszont itt is az jelentette, hogy a szülésznő végig ott volt velem, még a műtőben is, bátorított, és amikor kiemelték a babát egyből a mellkasomra tette. Az volt az a pillanat, mikor a megkönnyebbülés és az öröm könnyei előtörtek. Végre megpillantottam azt a kis jövevényt, akit már tűkön ülve vártam, láttam, hogy épségben van, örökre bevésődött az a kis arcocska az emlékezetembe. Nyugodt voltam, mert bár a babát elvitték a csecsemős osztályra, de a bába biztosított róla, hogy apuka fürdeti majd meg, és addig is az Ő mellkasán lesz, míg engem le nem visznek a gyerekágyas osztályra. Mikor leértem egyből segített egy nagyszerű csecsemős nővér mellre tenni a babát, – és már ugyan nem volt látogatási idő – de még jó ideig hármasban lehettünk. Családdá válásunk első meghitt órái voltak ezek. Annak ellenére pedig, hogy addigra már majd másfél napja nem aludtam, még egész hajnalig nem jött álom a szememre, csak tartottam a kisfiamat a karomban és csodáltam.

Tanulság volt számomra, hogy minden, amit mindenképp el akartam kerülni végül csak megtörtént(oxitocin, császármetszés), és el kellett engednem ezeket az elvárásaimat és terveimet, ráhagyatkozva az Isteni gondviselésre, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell, mindennek oka van. Hálásak vagyunk mind azoknak, akik által ez a történet ilyen jó emlékként maradhatott meg Bennünk.

Minden jó, ha a vége jó!