Szexszülünk- Kisfiúkból lesznek a nagyfiúk 1. rész

Ott tartottunk, hogy a gyermekeink egészséges szexualitása, felelős párkapcsolata, érett önértékelése rajtunk, szülőkön is múlik. Először most arra nézzünk rá, hogy fiúgyermekünk szexuális identitása, majdani férfiként megélt szexualitása, apa mintája milyen tényezőkből és hogyan szövődik össze.

Amikor megfogan a kisbabánk, kíváncsian várjuk, hogy milyen nemű gyerekünk születik majd. Van, aki rá akar készülni, van, aki meglepetésnek szeretné hagyni a születés utáni percekre. A várt nem alapján válogatunk színeket, tervezgetjük a jövőt. Azonban a kérdésnek csak az egyik része, hogy gyermekünk fizikailag milyen nemű. Ennél sokkal érzékenyebb téma, hogy vajon aki születik, a testi jellemzőeinek megfelelő, elvárt szexuális identitást fogja-e hordozni, vagy sem? Kérdés az is, hogy milyen elvárások, minták vannak a szülők fejében a szexuális identitással, és magával a szexualitással kapcsolatban? Nem tudom hány szülő gondolkozik el a várandósság során, vagy a pici gyermeke kapcsán arról, hogy hogyan szeretné segíteni a gyermeke saját szexualitásának kibontakozását. Már ha a saját szexualitásunkkal egyáltalán tisztába merünk lenni a teljes mélységéig…

Van ugyan egy társadalmilag többé-kevésbé elfogadott mértéke a „prototípusoktól” való eltérésnek (ismerünk lányos fiúkat, fiús lányokat), de ha ebbe a szűk tartományba nem esik bele a gyerekünk, ha vélt vagy valós jeleit mutatja annak, hogy kilóg a „megszokottból”, akkor gyorsan rásütik az ilyen-olyan bélyegeket.

A fiúk nevelése kapcsán általában elvárás, hogy legyen erős, rátermett, álljon ki önmagárét és másokért, legyen vagány, zsivány, fifikás, gyengéd, védelmező, igazságos és nagyon okos. Ezt elolvasni is sok. Az elvárás halmazok ledegradálják az egyéni sokszínűség kibomlásának lehetőségeit. Talán mára már sikerült túllépünk „az igazi férfi nem sír” attitűdön, de a mai apák körében még sokkal többen vannak, akik ennek fényében nevelkedett, mint akik nem.

Ebből -apaként – számos sztereotípiát adunk tovább: „katonadolog”, „semmi baj”, „add oda a játékod” (mindig), vagy „ne add oda” (sosem),”védd meg magad” (mindig), ’ne hagyd magad” (sosem) stb. Azt hányszor mondjuk egy kisfiúnak, hogy: „ez most nagyon fájhat”, „gyere, sírj nyugodtan”, „oda szeretnéd adni?”, „meg tudod most oldani?” stb.? Amiből úgy érezheti, hogy rá, mint egyéniségre irányul a figyelem, és nem kell valamilyennek lennie. Aztán majd férfiként elvárjuk, hogy ránk, mint egyszeri és megismételhetetlen nőre figyeljen. De vajon van rá mintája, hogy ezt hogyan kell?